Második rész.

Második fejezet

Ádám

13 évvel ezelőtt - Szombat 13:34

Emlékszem a napra, mindenre emlékszem, minden apró kis mozzanatra, amikor megismertem. Éppen felhős ég volt felettünk és a levegő fülledten tombolt a környéken. Anyával a helyi játszótérre jártunk mindig óvoda után – talán az ég is azt akarta, hogy akkor, pont találkozzunk. Minden kis képkocka elevenen ragyog a tudatomban, amikor is megláttam, hogy egyedül áll ott a régi, kopott hintánál és én az újónnal felépített csúszdánál voltam. Akkoriban nem volt sok barátja – ezért is jött oda, amikor hívtam. Szüksége volt társaságra, hogy ne érezze magát kirekesztve, hogy végre azt érezze: Én is tartozom valahová! Kicsik voltunk, buták, ügyetlenek, de amióta találkoztam Gergővel az életem fenekestül felfordult. Egyre több időt töltöttünk együtt, szinte már családtagként tekintettek rám a szülei, amiért a hétből négy napot ott töltöttem el és a legkisebb gyanút sem sejtették, hogy lehetne-e valami több közöttünk. Még csak nem is vettek tudomást arról, hogy úgy közeledtünk egymáshoz, ahogy senki más nem volt képes: egy egyszerű játékkal, mint akkor. Teltek az évek és mindketten helyesek lettünk, férfiasabbak lettünk és ez meglátszott a környezetünkön is. Egyre több barátnőt szedtünk össze, akikkel egyéjszakás kalandokba bocsátkoztunk, majd másnap ismét egymással foglalkoztunk. Akkor nem számított semmi, csak az, hogy igazat mondjunk, és ne hibázzunk. Hogy miért?  - mert a legkisebb hiba is szeget verne a kapcsolatunkba, a törékeny kis játékunkba. Talán épp ezért a legnehezebb vele együtt lennem bárhol is vagyunk. Hisz, amikor hozzá érek véletlen, vagy szándékosan ő azonnal távolodik, nem számít, mit mondok, vagy mit teszek ő tartja a távolságot, mint akkor, amikor megismertem azon az esős napon. Talán az a nap volt az, ami mindent megváltoztatott fenekestül – az életünk vége. Minden csata, minden ágyú dörrenés az életünkben egy – egy próba volt. Átkozottul vicces egy játék. Mindenem meg volt, amit csak kívánhattam mégsem érzem, hogy mindent én birtokolnék, mégsem érzem, hogy az én szavam súlyától függ a világmindenség. Pedig sokszor adnék érte hálát, ha így lenne. Ha mindig csak én érezném a hatalmat. Elvenni másoktól könnyű, magamnál tartani annál nehezebb. Törékeny a bizalom és még annál is veszedelmesebb érzés.

Első rész.

Első fejezet

Gergő

-         Muszáj? – Dacosan vetem fel a kérdést, mint tizenhárom évvel ezelőtt, csak most más személynek szegezve. Nem hinném, hogy jó ötlet lenne ott lennünk.

Ádám felemelt szemöldökkel méregeti az arcom, majd egy hajszálnyival közelebb húzódik hozzám, hogy a falnak préseljen.

-         Csak most az egyszer szórakozzunk felszabadultan. – Duruzsolja a fülembe halkan a szobámban. – Próbáljuk meg.

-         Nem is tudom. – Nyelek egy hatalmasat. – Tudod milyen vagyok. – Teste szinte az enyémhez ér.

-         Akkor elmegyünk?  - Az ajkába mar, majd tekintetével az enyémet keresi. – Kérlek.

Felsóhajtok.

-         Ez az! – A mámortól megrészegülve húzódik vissza a faltó, majd ismét vet rám, majd magára egy pillantást.

-         A szabályokat ismered…

Nem válaszol, helyette inkább bekapcsol a gépemen egy iszonyatosan rémes régi zenét, majd a csibészes mosolyával áll neki vetkőzni.

-         Hé! Ne itt! – A pólóját félig levetve mered rám, szinte látni az összes kis kockáját.

-         Ne csináld már. Ezerszer láttál…

Csóválom a fejem.

-         Anyuék bármikor haza érhetnek, nem lenne jó, ha így meglátnának minket.

Elmosolyodik egy pillanatra, majd ismét a tekintetemet keresi.

Megint az ismerős csend, ami már gyerekkorunk óta ötvözi az életünk. Mindennapossá vált érzések és megszokások. Ha, nem jön oda hozzám, akkor még most sem ismerném. Megfogadtam, hogy türelmes leszek magamhoz, de ez elveszett, amikor találkoztunk. Minden egy nyári napon kezdődött. Akkor voltam hat éves és ő is. Éppen az új felújított hintán játszott a többiekkel, amikor én mérgesen, duzzogva követeltem a jussomat: hogy otthon maradhassak apával. Anya minden áron elakart vinni, mert jobbnak látta, ha egy helyre tesz azokkal, akik a korombeliek és nem pedig idősebbek, vagy fiatalabbak.

Akkor ismertem meg Ádámot. Akkor még nem igazán mertem vele beszélgetni, volt bennem egy bizonyos ridegség, egy csipetnyi tartózkodás, majd ahogy az évek elszaladta úgy lettünk egyre jobb barátok. Ha tehettük minden időnket együtt töltöttük. Kis millió bulin vagyunk túl és barátnőn…

-         Nem készülődnél már? – Tarkóra tett kezekkel kérdezi miközben én csak az ágyon fekszem hanyatt. – Mi a baj?

-         Semmi. – Egyik kezemmel a hasamhoz nyúlok másik a tarkóm alatt hagyom. – Talán nem kéne elmenni.

-         Ne csináld már! – Sietve ugrik az ágyba, majd fújja rám a levegőt, aminek mentolhoz hasonló az illata.

-         A legújabb rágót vetted meg? – Kuncogok halkan mellette.

-         Ne terelj, megyünk és kész!

Nincs mit tenni. A szava mindig szent és sérthetetlen volt mindenki szemében.

Talán jobban jártam volna, ha nem ismerem meg.

A nap már lassan lefele halad, az utcákon lágy zene árad végig, és a nyár illata aprólékos lassúsággal férkőzik az orrunkba. Néhol egy – egy pislákoló lámpa fénye alatt megállunk, hogy ellenőrizzük meg van – e mindenünk.

Sajnos mindketten hajlamosak vagyunk elfelejteni valamit, ami fontos és most titkon kívánom, hogy felejtsünk otthon valamit. Semmi kedvem Vanessza bulijára fecsérelni a drága időm és nézni, ahogy ez a vadbarom itt mellettem feleszed hisztis picsákat egy éjszakára.

A zene egyre jobban erősödik, már - már kelletlenül férkőzik a halló járatomba.

-         Nem akarok bemenni. Tudod… - Neki lök a ház melletti villanyoszlopnak.

-         Nem akarok hallani ilyesmiről. – Keze az ujjamtól indul és a karomon fut végig, majd ujjai a tarkómra telepszenek. – Veled akarok bulizni.

Szemre hányóan forgatom meg a szemem.

A csengő hangját elnyomja a dübörgő, basszussokkal tele nyomott zene.

-         Hát megjöttetek. – Vanessza bicegve ölel meg minket, majd ad egy – egy puszit az arcunkra.

-         Ezt neked hoztuk. – Ádám játszi könnyedséggel adja át neki a csomagunk.

Egy intés, egy határozott pillantás és a házban találjuk magunkat. Mindenhol elszórt műanyag poharak, tálak és evőeszközök hevernek, némelyik mellett még egy ember is van, akit nem igazán ismerünk, de tudjuk, hogy az iskolánkba jár.

-         Ember, ez nagyon kész van! – Ádám röhögve mutat az asztalnál fekvő emberkére, aki valószínűleg nem a józanságtól van ilyen állapotban. A testét rajzok tarkítják, megspékelve pár színes szalaggal és ragasztó anyaggal és valami undorítónak látszó folyadékkal.

A látványtól fintorba torzul az arcom.

Sose értettem meg azokat, akik a sárga földig isszák magukat, majd irtózatos képeket lőnek róluk és másnap szégyenkeznek lehangoltan, hogy ’ nem akartam ennyit inni, de mégis sikerült ’. Az ilyenek forgatják fel a gyomrom.

-         Te nem jössz ide, Gergő? – Vanessza csábító mosollyal mered rám egy pillanatra, majd szeme Ádám mosolyán ragad.

Sok ön megtartóztatás kell, hogy vissza nyeljem a hányást, amit ez a lány vált ki.

Igaz tökéletes a mosolya, tökéletes szőke a haja és a stílusa sem gyenge. Mégis azt éreztem mindig mellette, hogy ő akar lenni csak az egyetlen, akinek számít a megjelenés, aki mindig többet akar mutatni magából, mert attól lesz valaki, ha sok pénzzel kecsegtet mások orra előtt.

-         Mi az a nagyon fontos, amit mutatni akartok? – A hangomban megbújó él csak mosolyt csal a lány mellett ülő fiú arcára.

-         Ezeket látnod kell tesó!

A képeket végig görgetve látom, hogy Eszter, Liza és Peti nem épp a megszokott módon élték ki a balatoni bulit.

-         Ez…

-         Égő? –Minden tekintet rám szegeződik, ahogy kiejtem a számon a szót.

Bólintok.

-         Gyertek! – Invitál minket egy újabb helyszínre. Ezúttal egy olyan helyre, ahol a zene még ennél is hangosabban dobol a fülünkben.

A kerti rész romokban hever előttünk, mindenhol részeg emberek és a hányás és az alkohol szaga keveredik.

Mindenki vadul táncol, nem figyelve senkire, lökdösődve, óvatlanul.

Piszkosul élnek.

-         Ideje mulatnunk. – Vanessza karon fogja Ádámot, aki egy hűvös pillantással nyugtázza a helyzetet.

Egyedül állok a hatalmas táncparkett közepén, ahol mindenki jól mulat, csak én nem. Nem vagyok képes elengedni magam.

Tudtam, hogy megint ez lesz. Megint az ostoba kis mókájának él.

A sörpadról nézve figyelem, ahogy Ádám keze a derekáról a fenekére kúszik, majd az egyik keze a tarkójára fut fel és a nyakára könnyed csókokat ejt.

Kegyetlenül ért a kínzáshoz, mint mindig.

Tekintetük szinte egybe olvad, olyan sok ideje néznek egymás szemébe, mintha már évek óta lenne valami közöttük valami, ami nem létezik. Egy kimondatlan ígéret, ami még csak nem is igaz és mégis valósnak látszik.

Ajkuk lassan közeledik egymáshoz, egyre jobban szorítják egymást, szinte az én csontjaim roppannak minden mozdulatnál, ahogy fogják egymást, ahogy egymáshoz érnek, és ahogy lélegeznek. Velük lélegzem. Könnyen jött csók, könnyen megy.

Prológus

Prológus

A szerelemnek különlegesnek kellene lenni, nem pedig egy őrületesen kínzó betegségnek. Mindig azt gondoltam, hogy egyszerű dolog szeretni még, ha nem is azt szeretem, aki kell. Még, ha hazugságban is élek mindennap. Egy olyan ember mellett élni, aki nem adja meg az érzést, hogy vagy valaki, és van valamid, nem különleges. De, ha azt teszem, amit a szívem sugall és teszem azt, akkor már az egész egy teljesen más értelmet nyerhet. Mint egy gyermeki ábránd: megtalálni a boldogságot, majd azzal a lendülettel leélni az egészet. De, azóta ezek az álmok a feledés ködös homályába vesztek, amikor megismertem kiskoromban. Már akkor tudtam, hogy más életem lesz, mint másoknak, hogy az én életem nehezebb – akár különlegesebb lesz. Egy élet, amit a titkok ölelnek körbe és a mérhetetlen magány, csalódottság ötvöz nem a legnyerőbb, a legveszteségesebb.  Ösztönösen hajtott a vérem, nem a szívem és nem az akaratom. A megérzések milliónyi hullámban törtek rám és szakítottak ki a tökéletes és megszokott életemből: mint egy átok, amiben van valami vonzó, valami szeszélyes, valami, ami örökké magához láncol, és nem enged a halálodig. Ilyen volt a mi szerelmünk is. Egy kimondatlan szó, néhány ködös emlékkép és egy vágytól fellángolt érzelem. Különlegesnek hittem magunkat, ahogy átéltük az első csókot, az első szexet, az első könnyeket és az első kesernyés ízű csalást. Ezek a kezdetek voltak csak. Talán egyszer megértem, hogy miért pont belé kellett szeretnem, miért volt pont Ő az az egy, aki a lényével megfogott még akkor. Szeretném azt hinni, hogy ez nem a valóság: ez csak egy álom. – mantraként mondogattam mindig, amikor láttam, vagy hozzám ért, vagy csak hozzám szólt.

Egy idilli kép, ahogy felnövünk, megöregszünk és meghalunk. – a halál. Könnyebb nem gondolni rá és az ember már is jobb életet várhat. Merő hazugság, a halál mindig is ott van az életünk minden terén, talán ez benne a szép. Hogy nem tart örökké az, aminek kellene, ami fontos és elengedhetetlen az ember életében: a szerelem. Szeretem. 

És talán ez a vesztem, hogy játszmák nélkül nem vagyok képes túlélni ezt az egészet. Kell az érzés, hogy irányítunk és vagyunk valakik, mert anélkül nem ér sokat a kapcsolat, ami közöttünk van.