Prológus

Prológus

A szerelemnek különlegesnek kellene lenni, nem pedig egy őrületesen kínzó betegségnek. Mindig azt gondoltam, hogy egyszerű dolog szeretni még, ha nem is azt szeretem, aki kell. Még, ha hazugságban is élek mindennap. Egy olyan ember mellett élni, aki nem adja meg az érzést, hogy vagy valaki, és van valamid, nem különleges. De, ha azt teszem, amit a szívem sugall és teszem azt, akkor már az egész egy teljesen más értelmet nyerhet. Mint egy gyermeki ábránd: megtalálni a boldogságot, majd azzal a lendülettel leélni az egészet. De, azóta ezek az álmok a feledés ködös homályába vesztek, amikor megismertem kiskoromban. Már akkor tudtam, hogy más életem lesz, mint másoknak, hogy az én életem nehezebb – akár különlegesebb lesz. Egy élet, amit a titkok ölelnek körbe és a mérhetetlen magány, csalódottság ötvöz nem a legnyerőbb, a legveszteségesebb.  Ösztönösen hajtott a vérem, nem a szívem és nem az akaratom. A megérzések milliónyi hullámban törtek rám és szakítottak ki a tökéletes és megszokott életemből: mint egy átok, amiben van valami vonzó, valami szeszélyes, valami, ami örökké magához láncol, és nem enged a halálodig. Ilyen volt a mi szerelmünk is. Egy kimondatlan szó, néhány ködös emlékkép és egy vágytól fellángolt érzelem. Különlegesnek hittem magunkat, ahogy átéltük az első csókot, az első szexet, az első könnyeket és az első kesernyés ízű csalást. Ezek a kezdetek voltak csak. Talán egyszer megértem, hogy miért pont belé kellett szeretnem, miért volt pont Ő az az egy, aki a lényével megfogott még akkor. Szeretném azt hinni, hogy ez nem a valóság: ez csak egy álom. – mantraként mondogattam mindig, amikor láttam, vagy hozzám ért, vagy csak hozzám szólt.

Egy idilli kép, ahogy felnövünk, megöregszünk és meghalunk. – a halál. Könnyebb nem gondolni rá és az ember már is jobb életet várhat. Merő hazugság, a halál mindig is ott van az életünk minden terén, talán ez benne a szép. Hogy nem tart örökké az, aminek kellene, ami fontos és elengedhetetlen az ember életében: a szerelem. Szeretem. 

És talán ez a vesztem, hogy játszmák nélkül nem vagyok képes túlélni ezt az egészet. Kell az érzés, hogy irányítunk és vagyunk valakik, mert anélkül nem ér sokat a kapcsolat, ami közöttünk van.